Negyedik fejezet

Sokáig csak ül mellettem és nem szól egy szót se. A könyökömre támaszkodva élvezem a csöndet, miközben a tenger hullámzását figyelem. El akarom felejteni, ami tegnap történt. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elfelejtsem, de beleégett az emlékezetembe az a pillantás.

-Mit keresel itt? Nem félsz, hogy lefényképeznek?

-Nem izgat.

Miles megrántja a vállát, mintha nem érdekelné. Persze, még el is hiszem. Az a srác, aki a múltkor a keselyűk elől menekült fel hozzám, most azt mondja, nem érdekli.

-Mi a helyzet?

Erősen szuggerál, mintha tudna valamit, ami én nem.

-Semmi, mi lenne.

Tudatlanságot sosem tudtam tettetni és tudom, hogy Milest sem győztem meg.

-Ne játszd a hülyét! Miután te elrohantál, ki tudja miért – Miles a szemét forgatja, mintha minden alkalommal csak úgy elrohannék. -, Theo utánad ment. Tudom, mert én mondtam meg neki hol laksz. – magára mutat és kissé dühödt pillantással méreget. - Szóval mit csinált az az idióta?

Megvonom a vállamat, és a lábamat figyelem. Lábujjaimmal a homokba túrok, ami már majdnem, hogy tűzforró. Mi van, ha Theo elmondta neki? Mégis mikor? Ne légy már hülye Alex!

-Kitalálom. Köze van Ruth-hoz, ugye?

Elmosolyodok, közben a lábammal lyukat ások a puha homokban.

-Nem rossz. Lehet, hogy rossz szakmát választottál.

-Meglehet. A folytatás?

Miből gondolja, hogy van folytatás? Lehet, hogy nem én vagyok az első, akivel Theo így kikezdett? Eléggé feldühít ez a gondolat, de egyáltalán nem lepődnék meg, ha ez igaz lenne. Egy bizonyos részem elhiszi ezt az egészet, de a másik azt mondja, hogy Theo nem ilyen. Mit tegyek most? Mondjam el Milesnak, hogy mi történt? Ha megteszem, talán megtudom az igazságot. Miles talán azt mondja, hogy mindig ez van, ha összevesznek. Nem akarom ezt hallani. Olyan jól éreztem magam, amikor a csillagokat néztük, nem akarom, hogy ez az emlék bemocskolódjon azzal, hogy Theo csak trófeának akar.

-Rám mozdult és azért jött utánam, hogy bocsánatot kérjen.

A szavak kibuknak, mielőtt még észbe kapnék. Miles érdeklődve figyel, szemei összeszűkülnek.

-De ott is maradt nem igaz?

Egyik szemöldökét felvonja, félig mosolyog és tudom, mire gondol.

-Na jó! Komolyan Miles beszereltél hozzám egy kamerát?

Felnevet. olyan sokáig hahotázik, hogy a hasát fogja. Aztán elhallgat, megtörli a szemét, mintha könnyezne, rám néz és az arca hirtelen túl komoly.

-Nem…Ruth felhívott, hogy Theo nem ment utána. Falaztam neki, hogy nálam van, mert nagyon kiütötte magát. Szóval jöttök nekem eggyel! Szólj majd rám, hogy ezt Theonak is mondjam meg. –Elgondolkozva megvakargatja az állát. Ez azt jelenti, hogy nem beszélt vele. Tehát szinte mindent kikotyogtam. – Figyelj, én nem szólok bele. Ez a ti dolgotok. Egyébként örülök, hogy Theo végre talált egy normális lányt és…

-Stop! Stop! Stop! Mi csak barátok vagyunk...

Mind két kezemet feltartva jelzem, hogy itt álljunk meg. Barátok vagyunk. Semmi több. barátok, akik egyszer csókolóztak, de ez többször nem ismétlődik meg. Egyrészt nekem barátom van, neki meg barátnője, másrészt nem járhatok egy színésszel. nem vagyok az a típus, aki elviseli, hogy a mozivásznon mással csókolózik a barátja. Nem tudom Ruth hogy bírja elviselni. De miért is gondolkodok ilyesmin? Soha az életben nem járnék egy színésszel!

-Ó… Azt hittem, hogy…

Megrázom a fejemet, még mielőtt Miles befejezhetné a gondolatot. Nem is akarom hallani.

-Nem volt józan. Nem akartam úgy haza engedni, hogy talán el sem jut odáig. Nálam aludt, de ennyi.

Nagyon utálok hazudni, de még nem bízom meg Milesban. Nem nézem ki belőle, hogy szétkürtölné, de még nem ismerem. Theo sem fogja elmondani, ebben biztos vagyok. Ki akar békülni a barátnőjével és nem fogja ezzel tönkretenni. És én? Elmondom Ericnek? Megcsaltam, joga van tudni.

-Egész nap csak feküdni akarsz?

Miles ránt vissza az életbe. Vigyorogva figyel, megrázom a fejem, mire feláll. Kezet nyújt, elfogadom és a víz felé siet velem.

-Merre voltál?

Macy a kanapén ül és tévét néz, amikor haza érek. Miután órákon át vagy a vízben vagy a parton hülyéskedtünk Miles-szal, teljesen lefáradtam. Haza fele is inkább kullogtam, mint gyalogoltam, akár egy sánta kutya.

-A parton voltam, összefutottam Miles-szal.

-Anyukád hívott. Az öcséd ide jön. Holnap délután érkezik.

-Damien? Miért?

Macy csak megvonja a vállát és nézi tovább a műsort. Besétálok a szobámba és lefekszem az ágyra. Damien a legkisebb a családban. Három évvel fiatalabb, mint én. Rajta kívül még van két bátyám. Colin a legidősebb. Villamosmérnök és éppen Dubai-ban dolgozik. Évek óta nem láttam, néha kapok egy emailt, hogy él, de nem beszélünk. A másik Byron. Még mindig az egyetemen sütteti a hasát. Már két évet halasztott. Anya szerint, sosem fogja befejezni a sulit. Ebben igazat kell adnom neki. ha én most kezdenék el járni egyetemre, még én is hamarabb végeznék, mint Byron. Ha úgy vesszük, középső gyerek vagyok és az egyetlen lány a családban, tehát értem aggódik mindenki a legjobban.

Damien ide utazik. Vajon miért? Lehet, hogy elege lett anyából és kell neki egy kis levegő. Amióta elköltöztem otthonról anyának csak Damien maradt. Rajt él ki az összes anyai dolgát. Mivel három gyerek „kirepült”, már csak egy maradt és ezért állandóan vele kell foglalkozni. Damien most 16 éves, most éli a csajozós korszakát és biztosra veszem, hogy anya beleszól.

A párnán még mindig Theo parfümének illata keveredik a mentollal. Előveszem a telefonomat és megnyomom a gyorshívó gombot. Három csörgés után felveszik:

-Haló?

-Eric? Itt Alex.

-Alex, bébi. Szia. Mizu?

-Már hívtalak párszor. Miért nem vetted fel?

-Ó, hát az a helyzet, hogy sok dolgom volt mostanában. Macy?

Olyan furcsa a hangja, mintha valamit titkolna. Ó, ugyan már Alex, csak beképzeled magadnak, mert két hete nem beszéltél vele. Szimplán csak hiányzik.

-Vele minden oké. Te mesélj, két hete nem beszéltünk!

-Igazán semmi nincs, de figyi Lex, nekem mennem kell. Majd hívlak!

-De…mi a..?

Leteszi, mielőtt reagálhatnék valamit. Mi a fene? Két hete nem beszéltünk és ennyi? Még a semmi és sok ehhez a beszélgetéshez képest. Dühösen dobom a telefont az ágy másik végébe. Mérges vagyok, amiért egyáltalán nem beszéltünk. Nem mondott semmit. Azt sem, hogy hiányzol, semmit. Mi az, hogy mennie kell? Mi az, amit fontosabb annál, hogy a rég nem látott barátnőjével beszélgessen? Valami baj van, érzem. Az oldalamra fekszem, felhúzom a térdeimet és átkarolom magam.

Mi lehet a baj? Régen, amikor elmentem nyaralni anyáékkal és nem láttuk egymást egy hétig, akkor minden este felhívott és órákat beszélgettünk. Mi változott meg? Talán a haverjaival van. Legtöbb esetben, amikor el akartam menni valahova vagy csak telefonon beszélni vele és a barátaival volt, mindig háttérbe kerültem. Akkor is, amikor velük együtt mentem bowlingozni. A haverok a barátnő előtt. Sem ilyenkor, sem a bulikon nem volt hajlandó velem tölteni az időt. Mindig azt mondta, hogy ő azért jött, hogy a barátaival legyen, nem pedig velem. Ez a helyzet mindig olyankor került elő, amikor a haverok is hozták a barátnőjüket. Emiatt egyszer nagyon össze is vesztünk. Dühös voltam és mérhetetlenül szomorú. „Miért van az, hogy a haverjaid tudnak egyszerre a barátnőjükkel és a többiekkel is lenni? Neked ez miért nem megy?” Többször is feltettem neki ezt a kérdést, de erre nem tudott válaszolni. Soha. Persze dolgozott a dolgon, egyre többet jött oda hozzám, hogy puszit adjon, vagy táncoljon velem. Értékeltem az erőfeszítéseit, és tudtam, hogy azért csinálja, mert szeret. De most nem érzem ezt. Úgy érzem, hogy elfelejtődtem, hogy neki ez a költözés felért egy szakítással, csak én nem tudok róla.

Órákon át forgolódok, képtelen vagyok aludni. Pörög az agyam, minden féle szörnyűségre gondolok. Egy bizonyos ponton azt érzem, igazam van, amikor arra gondolok, hogy megcsal. De nem vagyok hajlandó elhinni ezt a baromságot. Nem lenne rá képes, ő is megmondta. 

A földön fekve ébredek, körbetekerve a takarómmal. Nem emlékszem mikor aludtam el, arra sem, hogy álmodtam-e. Felkelek a földről, a takarómat az ágyra dobom és az órára pillantok. Fél kettő van. Sokáig aludtam, de a fáradságomból ítélve nem túl sokat és nem túl jól. Kinyújtózok, kisétálok a konyhába és reggelit készítek.

-Későn keltél.

Ugrok egyet, amikor Macy megszólal a hátam mögött. A szívemhez kapok, ami most olyan ritmusban ver, mint a gyorsvasút. Felmutatja a telefonom és leteszi a pultra.

-Nem tudom mi volt a bajod vele, de szépen kidobtad az ajtódon.

-Mégis mikor?

-Olyan tíz óra körül.

Megemelkedik a szemöldököm. Nem emlékszem rá, hogy egyáltalán csörgött volna, nemhogy arra, hogy kidobom az ajtón. Talán Eric miatt vagyok ideges, talán a műsor miatt. Bár az előbbi logikusabbnak tűnik.

-Theo hívott.

-Theo? Miért hívott?

Végig gondolom az összes lehetőséget, de egyik sem illik a képbe. Mit akarhatott?

-Tudod milyen nehéz elkapni egy repülő telefont? Nem tudom. Azt mondta, szóljak, hogy keresett.

Megfordul és leül a kanapéra kezében egy könyvvel. A Hunger Games-t olvassa. Amióta elolvasta a Csontvárost, nem bírja letenni azokat a könyveket, amiket én olvasok. Vagy ennyire egyezik az ízlésünk vagy nekem van jó ízlésem. Folytatom a reggelimet, közben a próba jár az eszemben. Figyelnem kell minden egyes részletre, nem ronthatok. A délutánt gyakorlással töltöttem, Macy segített. Mondta, hogy hol rontottam, hogy kell kicsit erősebben, hol pedig lágyabban. Hamar elérkezett az este, így amikor beléptem a színpad mögé a tenyerem izzadni kezdett. Ugyan miért izgulsz Alex? Menni fog! Mennie kell!

Fellépek a sötét szípadra és megszólal a zene.