Sokáig csak ül mellettem és nem szól egy
szót se. A könyökömre támaszkodva élvezem a csöndet, miközben a tenger
hullámzását figyelem. El akarom felejteni, ami tegnap történt. Minden erőmmel
azon vagyok, hogy elfelejtsem, de beleégett az emlékezetembe az a pillantás.
-Mit keresel itt? Nem félsz, hogy
lefényképeznek?
-Nem izgat.
Miles megrántja a vállát, mintha nem
érdekelné. Persze, még el is hiszem. Az a srác, aki a múltkor a keselyűk elől
menekült fel hozzám, most azt mondja, nem érdekli.
-Mi a helyzet?
Erősen szuggerál, mintha tudna valamit,
ami én nem.
-Semmi, mi lenne.
Tudatlanságot sosem tudtam tettetni és
tudom, hogy Milest sem győztem meg.
-Ne játszd a hülyét! Miután te
elrohantál, ki tudja miért – Miles a szemét forgatja, mintha minden alkalommal
csak úgy elrohannék. -, Theo utánad ment. Tudom, mert én mondtam meg neki hol
laksz. – magára mutat és kissé dühödt pillantással méreget. - Szóval mit
csinált az az idióta?
Megvonom a vállamat, és a lábamat figyelem.
Lábujjaimmal a homokba túrok, ami már majdnem, hogy tűzforró. Mi van, ha Theo
elmondta neki? Mégis mikor? Ne légy már hülye Alex!
-Kitalálom. Köze van Ruth-hoz, ugye?
Elmosolyodok, közben a lábammal lyukat
ások a puha homokban.
-Nem rossz. Lehet, hogy rossz szakmát
választottál.
-Meglehet. A folytatás?
Miből gondolja, hogy van folytatás?
Lehet, hogy nem én vagyok az első, akivel Theo így kikezdett? Eléggé feldühít
ez a gondolat, de egyáltalán nem lepődnék meg, ha ez igaz lenne. Egy bizonyos
részem elhiszi ezt az egészet, de a másik azt mondja, hogy Theo nem ilyen. Mit
tegyek most? Mondjam el Milesnak, hogy mi történt? Ha megteszem, talán megtudom
az igazságot. Miles talán azt mondja, hogy mindig ez van, ha összevesznek. Nem
akarom ezt hallani. Olyan jól éreztem magam, amikor a csillagokat néztük, nem
akarom, hogy ez az emlék bemocskolódjon azzal, hogy Theo csak trófeának akar.
-Rám mozdult és azért jött utánam, hogy
bocsánatot kérjen.
A szavak kibuknak, mielőtt még észbe
kapnék. Miles érdeklődve figyel, szemei összeszűkülnek.
-De ott is maradt nem igaz?
Egyik szemöldökét felvonja, félig
mosolyog és tudom, mire gondol.
-Na jó! Komolyan Miles beszereltél hozzám
egy kamerát?
Felnevet. olyan sokáig hahotázik, hogy a
hasát fogja. Aztán elhallgat, megtörli a szemét, mintha könnyezne, rám néz és
az arca hirtelen túl komoly.
-Nem…Ruth felhívott, hogy Theo nem ment
utána. Falaztam neki, hogy nálam van, mert nagyon kiütötte magát. Szóval jöttök
nekem eggyel! Szólj majd rám, hogy ezt Theonak is mondjam meg. –Elgondolkozva
megvakargatja az állát. Ez azt jelenti, hogy nem beszélt vele. Tehát szinte
mindent kikotyogtam. – Figyelj, én nem szólok bele. Ez a ti dolgotok. Egyébként
örülök, hogy Theo végre talált egy normális lányt és…
-Stop! Stop! Stop! Mi csak barátok
vagyunk...
Mind két kezemet feltartva jelzem, hogy
itt álljunk meg. Barátok vagyunk. Semmi több. barátok, akik egyszer
csókolóztak, de ez többször nem ismétlődik meg. Egyrészt nekem barátom van,
neki meg barátnője, másrészt nem járhatok egy színésszel. nem vagyok az a
típus, aki elviseli, hogy a mozivásznon mással csókolózik a barátja. Nem tudom
Ruth hogy bírja elviselni. De miért is gondolkodok ilyesmin? Soha az életben
nem járnék egy színésszel!
-Ó… Azt hittem, hogy…
Megrázom a fejemet, még mielőtt Miles
befejezhetné a gondolatot. Nem is akarom hallani.
-Nem volt józan. Nem akartam úgy haza
engedni, hogy talán el sem jut odáig. Nálam aludt, de ennyi.
Nagyon utálok hazudni, de még nem bízom
meg Milesban. Nem nézem ki belőle, hogy szétkürtölné, de még nem ismerem. Theo
sem fogja elmondani, ebben biztos vagyok. Ki akar békülni a barátnőjével és nem
fogja ezzel tönkretenni. És én? Elmondom Ericnek? Megcsaltam, joga van tudni.
-Egész nap csak feküdni akarsz?
Miles ránt vissza az életbe. Vigyorogva
figyel, megrázom a fejem, mire feláll. Kezet nyújt, elfogadom és a víz felé
siet velem.
-Merre voltál?
Macy a kanapén ül és tévét néz, amikor
haza érek. Miután órákon át vagy a vízben vagy a parton hülyéskedtünk
Miles-szal, teljesen lefáradtam. Haza fele is inkább kullogtam, mint
gyalogoltam, akár egy sánta kutya.
-A parton voltam, összefutottam
Miles-szal.
-Anyukád hívott. Az öcséd ide jön. Holnap
délután érkezik.
-Damien? Miért?
Macy csak megvonja a vállát és nézi
tovább a műsort. Besétálok a szobámba és lefekszem az ágyra. Damien a legkisebb
a családban. Három évvel fiatalabb, mint én. Rajta kívül még van két bátyám.
Colin a legidősebb. Villamosmérnök és éppen Dubai-ban dolgozik. Évek óta nem
láttam, néha kapok egy emailt, hogy él, de nem beszélünk. A másik Byron. Még
mindig az egyetemen sütteti a hasát. Már két évet halasztott. Anya szerint,
sosem fogja befejezni a sulit. Ebben igazat kell adnom neki. ha én most
kezdenék el járni egyetemre, még én is hamarabb végeznék, mint Byron. Ha úgy
vesszük, középső gyerek vagyok és az egyetlen lány a családban, tehát értem
aggódik mindenki a legjobban.
Damien ide utazik. Vajon miért? Lehet,
hogy elege lett anyából és kell neki egy kis levegő. Amióta elköltöztem
otthonról anyának csak Damien maradt. Rajt él ki az összes anyai dolgát. Mivel
három gyerek „kirepült”, már csak egy maradt és ezért állandóan vele kell
foglalkozni. Damien most 16 éves, most éli a csajozós korszakát és biztosra veszem,
hogy anya beleszól.
A párnán még mindig Theo parfümének
illata keveredik a mentollal. Előveszem a telefonomat és megnyomom a gyorshívó
gombot. Három csörgés után felveszik:
-Haló?
-Eric? Itt Alex.
-Alex, bébi. Szia. Mizu?
-Már hívtalak párszor. Miért nem vetted
fel?
-Ó, hát az a helyzet, hogy sok dolgom
volt mostanában. Macy?
Olyan furcsa a hangja, mintha valamit
titkolna. Ó, ugyan már Alex, csak beképzeled magadnak, mert két hete nem
beszéltél vele. Szimplán csak hiányzik.
-Vele minden oké. Te mesélj, két hete nem
beszéltünk!
-Igazán semmi nincs, de figyi Lex, nekem
mennem kell. Majd hívlak!
-De…mi a..?
Leteszi, mielőtt reagálhatnék valamit. Mi
a fene? Két hete nem beszéltünk és ennyi? Még a semmi és sok ehhez a
beszélgetéshez képest. Dühösen dobom a telefont az ágy másik végébe. Mérges
vagyok, amiért egyáltalán nem beszéltünk. Nem mondott semmit. Azt sem, hogy
hiányzol, semmit. Mi az, hogy mennie kell? Mi az, amit fontosabb annál, hogy a
rég nem látott barátnőjével beszélgessen? Valami baj van, érzem. Az oldalamra
fekszem, felhúzom a térdeimet és átkarolom magam.
Mi lehet a baj? Régen, amikor elmentem
nyaralni anyáékkal és nem láttuk egymást egy hétig, akkor minden este felhívott
és órákat beszélgettünk. Mi változott meg? Talán a haverjaival van. Legtöbb
esetben, amikor el akartam menni valahova vagy csak telefonon beszélni vele és
a barátaival volt, mindig háttérbe kerültem. Akkor is, amikor velük együtt
mentem bowlingozni. A haverok a barátnő előtt. Sem ilyenkor, sem a bulikon nem
volt hajlandó velem tölteni az időt. Mindig azt mondta, hogy ő azért jött, hogy
a barátaival legyen, nem pedig velem. Ez a helyzet mindig olyankor került elő,
amikor a haverok is hozták a barátnőjüket. Emiatt egyszer nagyon össze is
vesztünk. Dühös voltam és mérhetetlenül szomorú. „Miért van az, hogy a
haverjaid tudnak egyszerre a barátnőjükkel és a többiekkel is lenni? Neked ez
miért nem megy?” Többször is feltettem neki ezt a kérdést, de erre nem tudott
válaszolni. Soha. Persze dolgozott a dolgon, egyre többet jött oda hozzám, hogy
puszit adjon, vagy táncoljon velem. Értékeltem az erőfeszítéseit, és tudtam,
hogy azért csinálja, mert szeret. De most nem érzem ezt. Úgy érzem, hogy
elfelejtődtem, hogy neki ez a költözés felért egy szakítással, csak én nem
tudok róla.
Órákon át forgolódok, képtelen vagyok
aludni. Pörög az agyam, minden féle szörnyűségre gondolok. Egy bizonyos ponton
azt érzem, igazam van, amikor arra gondolok, hogy megcsal. De nem vagyok
hajlandó elhinni ezt a baromságot. Nem lenne rá képes, ő is megmondta.
A földön fekve ébredek, körbetekerve a
takarómmal. Nem emlékszem mikor aludtam el, arra sem, hogy álmodtam-e. Felkelek
a földről, a takarómat az ágyra dobom és az órára pillantok. Fél kettő van.
Sokáig aludtam, de a fáradságomból ítélve nem túl sokat és nem túl jól.
Kinyújtózok, kisétálok a konyhába és reggelit készítek.
-Későn keltél.
Ugrok egyet, amikor Macy megszólal a
hátam mögött. A szívemhez kapok, ami most olyan ritmusban ver, mint a gyorsvasút.
Felmutatja a telefonom és leteszi a pultra.
-Nem tudom mi volt a bajod vele, de
szépen kidobtad az ajtódon.
-Mégis mikor?
-Olyan tíz óra körül.
Megemelkedik a szemöldököm. Nem emlékszem
rá, hogy egyáltalán csörgött volna, nemhogy arra, hogy kidobom az ajtón. Talán
Eric miatt vagyok ideges, talán a műsor miatt. Bár az előbbi logikusabbnak
tűnik.
-Theo hívott.
-Theo? Miért hívott?
Végig gondolom az összes lehetőséget, de
egyik sem illik a képbe. Mit akarhatott?
-Tudod milyen nehéz elkapni egy repülő
telefont? Nem tudom. Azt mondta, szóljak, hogy keresett.
Megfordul és leül a kanapéra kezében egy
könyvvel. A Hunger Games-t olvassa. Amióta elolvasta a Csontvárost, nem bírja
letenni azokat a könyveket, amiket én olvasok. Vagy ennyire egyezik az ízlésünk
vagy nekem van jó ízlésem. Folytatom a reggelimet, közben a próba jár az
eszemben. Figyelnem kell minden egyes részletre, nem ronthatok. A délutánt
gyakorlással töltöttem, Macy segített. Mondta, hogy hol rontottam, hogy kell
kicsit erősebben, hol pedig lágyabban. Hamar elérkezett az este, így amikor
beléptem a színpad mögé a tenyerem izzadni kezdett. Ugyan miért izgulsz Alex?
Menni fog! Mennie kell!
Fellépek a sötét szípadra és megszólal a zene.